Mióta a lovakkal foglalkozok napi szinten több órában azóta minden más. Utam során találkoztam egy szerelemmel, mi szembe jött és magával vitt. Nem tudtam mit tenni ellene, az a tekintet ami sokat mondó hirtelen a világot jelentette és elragadott. Találkoztam emberekkel úgynevezett "lovasokkal". De mitől vagy igazi lovas? Attól, hogy azt mutatod mid van és mennyiért? Attól. hogy sikert sikerre halmozol? Szerintem nem. Egyedül csinálom már egy ideje, bátor és hű társam Soma aki egy igazi paripa, aki mellettem van mindig. Akkor is, ha úgy érzem a világ összes súlya a vállaimra nehezedik. Fel kelek minden reggel, összekapom magam és rohanok, hogy aznap is a maximumot nyújtsam abban amiben tudom. Számomra jelentése van egy nyerítésnek egy bizalmas tekintetnek, egy apró kis mozdulatnak is amit felém vagy irányomba tesz Soma vagy bármilyen patás. Általában mindennap takarítok, persze hagyhatnám másra is vagy csak szimplán áttehetném másnapra. De tudom, hogy akkor az a munka nem olyan. Soma általában mindig egyszer napi szinten le fekszik a sárba dagonyázni, hiszen jól esik neki. Miért ne tenné? Így emiatt, általában az ő takarítása kezdi a nappalok rutinját oda kint. Ezeket követi a móka, ami most a futószáras munka, ezek után pedig nyújtó gyakorlatok (répa gyakorlatok) sora következik majd újból egy kis tisztogatás majd utána leetetem, mellé pedig még finomságok tömkelegével megjutalmazom. Ami ez esetben alma, répa vagy szárított kenyér. Sajnos, mióta elhoztuk azóta csak egy hétig tudtam vele dolgozni igazán, mivel a háta fájós és számomra az ő egészsége a legfontosabb, az ő jó léte. Így emiatt kimarad egy teljes hónap a jövőben és a nyergemre is várni kell még, tehát jobban nem is lehetne kifogni a dolgokat. De mit csináljak, hagyjam úgy ahogy volt és csak nézzem ahogy szépen lassan ki dől a sorból? NEM! Mind ezek ellenére el vagyunk, kovácsolódunk és várjuk a másnapok rejtett kincseit. Lehet ez a kincs egy pillanat, egy apró kis öröm vagy egy-egy eltöltött óra vele a bokszba ahogyan hallgatja, hogy beszélek hozzá, akármilyen furcsa is és néha oda bújik a fejével és nekem akkor minden bánatom megszűnik, meghasad idő, tér és elkerülök ebből a világból valahova máshova. Nem én lennék, ha nem úgy gondolkoznék ahogyan az neki jó, vagy nem hívtam volna fel ezer meg egy orvost, hogy egy normális diagnózist mondjon, hogy nyugodtabban hajtsam a fejem este a párnára. Sajnos ma már kezdi ezt a sportágat, hobbit, életformát is befogni az érdek és a szemfényvesztés álarca. Alig három hónapja egyedül maradtam, de az lényegtelen hogyan, miképpen. Akkor már úgy volt, hogy hozzuk haza Somát és vele együtt minden a nyakamba szakadt, pedig előtte minden klappolt. Amikor elhoztuk boldog voltam, de azt éreztem legbelül, hogy nem leszek elég jó gazdi, hiszen alig tudtam valamit a lótartásról. Persze voltak akik segítettek elindulni, de idővel ki fordultak a sorból és hagyták, hogy megtanuljam. Egy élet van és volt akkor is a felelősségem alatt, de tudtam feladni nem szabad, hiába vannak olyan emberek, akik nevetnek rajtad vagy a bukásodat akarják, cserben hagynak. Számomra ez vicces, de sajnos a mai ember annyira be van burkolózva ennek a rohanó világnak a falai mögé, hogy ülyének néznek, ha lovas szerkóba bekullogok a boltba venni répát vagy almát, de ők hol is értenék azt az érzést. Örömmel és erővel tölt el, amikor ott vagyok Soma  mellett és a szemében, csillogó tekintetében magamat látom. Érzem amit ő érez, látom amit ő és bízom a végtelenségig. Sokan amikor szomorúak, benyomnak egy motivációs filmet vagy videót avagy megosztanak valami nagy okosságot idővonalukon remélve azt, hogy az majd segít. De az igazság, hogy saját magadon csak TE tudsz segíteni, akkor is amikor mindenki ki néz a sorból, amikor mindenki csak legyint feléd és mosolyogva elfordul. Megtörtént már  velem ez ezerszer, de még meg is fog milliószor. Ki nevet az edző, a volt "igaz" barátaid ellened fordulnak és azt mondogatják, hogy te nem vagy ide való. Azt mondogatják, hogy csak vicc amit csinálsz és lépten-nyomon kioktatnak az okosabbak, mert ők mindent jobban tudnak, de ha azt az időt magukra fordítanák, talán jobb lenne mindenkinek. Van, hogy Soma nyakába borulok, mert a hideg futkos végig a hátamon attól, ami volt.  Olyankor jó tudni, hogy ő ott van ő megtart, mint egy védőháló körbe fon és nem engedi, hogy összezuhanjak. Szeretnék már versenyezni, rajt vizsgázni, lovagolni, vágyom rá, ő is biztosan valahol kivácsncsi lenne  rá. Legalább is jobban mint a rehabilitációra egy hónapig, de akkor sem hagyom, hogy rossz legyen neki. Elég csak belegondolni. Nekünk se lenne éppen kényelmes, ha a mi hátunkon akkor lötyögnének, mikor éppen marhára fáj és nem múlik. Természetesen nem fújom fel, hiszen nem a baj nagy, hanem a szívás. De van egy pillanat, amikor egymásra nézünk és minden megszűnik. Látom a szemében mennyire hálás, hogy mennyire életerős és boldog, hogy most már csak egy gazdija van. Beszélnek a szemei hozzám. Megölelem és érzem ahogyan a szőre az arcomhoz ér, ahogyan veszi a levegőt és mintha a föld mozdulna meg, pedig csak a hasa mozgását érzem. Érzem azt a bizonyos illatot, szagot és tudom, hogy nincs annak határ aki a határait feszegetve próbál mindennap, maximumom teljesíteni legyen az egy egyszerű lópucolás vagy takarítás, pata ápolás és mozgatás. Nem attól leszünk igazi lovasok, ha azzal kérkedünk amink van. Nem azzal leszünk, hogy mindent megnyerünk. Nem azzal leszünk valakik, hogy azt mutatjuk magunkról mennyire is tudunk, miközben a lovaglás egy életen át tanulandó dolog. Nem akkor ha kiolvasunk minden szakkönyvet és minden kis apró részletbe bele mélyedünk. Csak akkor ha, mindeközben  önmagad vagy és igazán szereted amit csinálsz, akkor vagy  igazi lovas lélek. Ha értékelni tudod, azokat a perceket is amik azzá tettek aki vagy. De ez mindenkinek legyen a saját döntése. Ez is csak egy vélemény. De akkor mi az ami motivál? Engem az motivál, hogy mindig amikor kimegyek hozzá nyerítve jön oda hozzám, oda bújik és simogatást követel. Engem az motivál ami mindig is, a hit és küzdelem nehézsége, amit mindennap megvívok önmagammal, amit mások nem látnak. Egy bizalmas tekintet amit látok, érzek. A munka öröme és Soma maga. Egyedül csinálom, én vagyok önmagam logisztikája, naptára, de mégis élvezem, hiszen amikor majd ott állunk az első pályánk előtt arra várva, hogy mehessünk, akkor tudom, hogy megérte az a sok perc, amit úgy töltöttünk el, hogy közben azt mondogatom magamnak, én ezt feladom. Ha edzek megizzadok, de tudom bármennyire fáj a vállam vagy a lábaim vagy a hátam, engem ez tesz boldoggá és ha le is esek, visszaülök a nyeregbe és amit elrontottam azt újra és újra megcsinálom. Ha kell ezerszer.

Mindig, mindenki mindent túl komplikál, de ez valójában valahol a megérzésekről szól vagy csak egy adott érzésről. Nekem szabadság minden perc amit lovakkal lehetek, nem munkát jelent, főleg, hogy a ló dolgozik igazán mii pedig ezt kontrolláljuk, javítjuk, szépítjük a tökélyig. Nos, valahol ezek között a sorok között találom meg a motivációmat. Vagy csak simán lovam tekintetében amikor néz rám olyan kíváncsiskodó  arccal,  mert akkor valahol tudatja velem,  jól csinálom. Akkor valahol önmagamban el hiszem és nem félek a másnaptól. "Mert lóvá tesz az ember és emberré a ló."

/ Kép: Rigó Fanni/