Régen írtam már, valahol, valamiért úgy éreztem nem fontos és csak most ébredtem rá arra, hogy folytatnom kell. De nem azért, mert valami szikra pattant a fejemben, hanem csak azért, mert olyan sok minden történt, amit el kell mesélnem azoknak akik értik vagy átélték és átérzik mindezen történések, fájdalmát és szépségét, de kezdjünk mindent az elején..

A hirtelen jött változás

Somáról tudni kell, hogy egy viszonylag nehéz lovaglású, de kitűnő mozgással rendelkező ló, aki mindent megtesz a lovasáért és ha kell le abszolválja, a kilenc vágtaugrást hatra és egy teljesen lehetetlen helyzetből vállalja el az adott ugrást, legyen az a vonal első ugrása, meredek vagy okszer. Sokaknak, akik az elméletben egy vad musztángot is betudnának törni percek alatt, csak a lovon való szerencsétlenkedésnek tűnt, de hát az ilyen emberek véleményére nem adunk. Minden egyre jobban és jobban ment, időközben kiváltottam magamnak az első és hamisítatlan REV kis könyvemet is és elkezdtem intézni az intézni valókat is. Regisztráció egyik weblapról a másikra és így tovább. Elérkezett a tavasz. Ebben az időszakban nagyon sokat lovagoltam síkon, hogy az ülésemmel ne legyen olyan nagy gond és, hogy Somát is jobban lehessen kezelni. Összesen két edzőm volt, akik folyamatosan figyelték minden mozdulatomat. Mondanom sem kell, hogy aki síkon edzett velem, rendre megkínzott minden edzésen. Biztosan tudjátok milyen az az érzés, amikor ti szenvedtek a nyeregben az edzőtök pedig csak mosolyog rátok és csak kéri és kéri a feladatok végeláthatatlan sorát. Nos, velem sem esett ez másképpen.  Csak gyakoroltunk és gyakoroltunk.

Az akkori felállás szerint a májusra esedékes rajtvizsgára mentünk volna el Somával. Akkor már  csak ez lebegett a szemeim előtt és semmi más. Valahol úgy éreztem, hogy olyan nem lehet, hogy nem megyünk el. Beköszöntött március és nagyon jól tudtunk teljesíteni és elégedettséget tudtunk kiváltani az akkori ugróedzőmnél is, akinél valljuk be nagyon nehéz volt, hiszen az állandó nyomás alatt, kevés alkalom volt olyan, ahol igazán meglettünk volna dicsérve, de hát ilyen az igazi edző, kemény és az sem elég, ha átlagon felül jársz edzésre és átlagon felül teljesíted túl magadat minden edzés során. Mégis minden perc megérte, hiszen Somával éreztem elértünk valahova. Éreztem, hogy a sok munka és kitartás meghozza nehezen érett gyümölcsét. Anyagilag és erőn felül is sokat tettünk bele az egész időszakba. Megvolt mindenem ami ahhoz kellett, hogy elmehessek vizsgázni, őszintén szólva csak egy edzői visszaigazolás kellett. Voltak hitetlenek és olyanok is akik mindig mellettem álltak. Aztán mégis eljött az amire talán senki sem várt és nem gondolta volna, hogy megtörténhet..

Történt ugyanis, hogy Soma egy síkedzés előtt kint a karámjában ugrált, mutatva ezzel, hogy jó kedve van és csak fel és alá rohangált, alig tudtam bevinni a kikötőkhöz. Amikor befelé sétáltunk nem látszott rajta semmi sem, semmi különös nem volt felfedezhető a mozgásában. Miután felültem és bementem a pályára az edzőm elküldött kicsit lépni, melegíteni. Amikor elkezdtem ügetni, Somán érződött, hogy valami nincs rendben a lábával. Megkérdeztem az edzőmet is, hogy ő nem lát e valami furcsát. De azt kaptuk visszaigazolásul, hogy nem és ez volt lovas életem egyik legrosszabb döntése, hogy nem hallgattam a megérzéseimre, ahogyan Soma bemelegedett, egy pillanat alatt rendbe is jött, így semmi jelét nem mutatta sérülésnek, sántaságnak. Az edzésen nagyon jól ment, nagyon meglettünk dicsérve és én is boldogan tudtam le az aznap még hátralévő dolgaimat. Másnap Annával kimentünk, hogy csak kicsit átmozgassuk Somát, majd ahogyan kijött a karámból nagyon csúnyán húzta a jobb elejét, szinte alig tudott rá nehezedni. Nagyon rossz érzés volt látni, szinte a sírás kerülgetett. Egyből felhívtam a kezelő állatorvosunkat Dr. Béni Dánielt, hogy mégis mi a helyzet. Azt mondta várjunk vele, hátha javul. Így tettünk, egészen április elejéig, olykor-olykor mutatott javuló tendenciát, de nem akart jobb lenni neki. Eltelt egy hét, majd kettő és három, végül egy hónap is. Ahogyan az idő telt minden munkánk összedőlt és egy régi vágyamat is dobhattam a kukába, hogy le vizsgázhassak. Egy teljes évnyi munka és kitartás. egyetlen pillanat alatt tűnt el és nem-hogy látótérben maradt volna, a világ végig szaladt. Nem is tudom hányszor kellett vennem neki gyulladáscsökkentőt (Fenilbutazon) remélve, hogy segít neki. Természetesen mindent orvosi utasításra. Nem segített semmi, így eljött hozzánk az állatorvosunk, hogy megvizsgálja Somának a lábát. Eleinte savós patairha gyulladásra gyanakodtunk, de a röntgen képek alapján nem ez nem volt kikövetkeztethető, hiszen semmi jelét sem láttuk rajta. Ami biztos volt, hogy a patánál lehet valami. Nem kell mondjam, hogy a sántasági vizsgálat két percig sem tartott, hiszen úgy húzta magát. Ezek után a pataízületbe kapott egy érzéstelenítő injekciót.

Ennek hatására javult, de nem eleget, majd újra meg szúrták a patahengernél, amire a mozgása pikk-pakk helyre állt. Így megkaptuk a diagnózist is, ami a patahenger ízületi úton való gyulladását jelentette számára, vagy más néven patahenger szindrómát és több, mint félév kihagyást. Nagy valószínűséggel megrántotta vagy megnyomta neki a talpát egy nagyobb kő és még rá is dolgozott, így csúnyán begyulladt neki az elöbb említett rész. Mikor ezt megtudtam, a sírás kerülgetett, hiszen minden amiről álmodtam és álmodtunk együtt, felborult. Nem akartam elhinni. Mindenki csak ott állt körülöttünk, ledöbbenve, mert ők sem hitték el. Mindig is felelősség teljesen foglalkoztam Somával és minden lóval, akihez volt szerencsém és soha nem sántult le alattam egy sem. Hiába nyugtatott az orvos és mindenki más, nem akartam elhinni. Miután az orvosunk elment, mindenki megölelt és csak annyit mondtak nekem, "kitartást". 

Számomra ott és akkor valami meghalt, akkor abban a percben csak a fájdalmam volt és én egymagam. Nem éreztem magam jó lovasnak és gazdinak sem. Pedig nem tehettem róla. Sokáig csak egy boksz volt neki az egész világ, hiszen ki sem mehetett onnan csak egy pár hét után. Persze ott se csak úgy, azt is módjával. Maximum három vagy négy órát volt kint (ma is így van, gyógyultsága ellenére). Patkolókovácsot váltottunk (ma is ő foglalkozik vele) és körpatkót, másik nevén tojás patkót kapott, ami több kárt okozott, mint hasznot, ugyanis ha még nem lett volna elég, hogy Soma sánta még egy patkókelést is betudhatunk a számlánkra egy hónap elteltével a pihenőjéből. Kezeltettem neki egyszer, majd kétszer, végül háromszor és kétszer is vágást kellett ejteni rajta, hogy teljesen elmúljon, visszahúzódjon. Két kisebb operációval később, már mezítláb volt és minden javuló tendenciát kezdett mutatni. Egy állandó kezelő állatorvos folytonos megfigyelés alatt tartotta dolgainkat és érkezőben voltak a nagy változások szelei..