Egy Váratlan Utazás

 Minden további nélkül történetünket folytatván, lehunyom a szememet és visszalépdelek az idő vaskerekén. Visszalépkedek a szívemen és megkeresem azokat az emlékeket, melyekben ott vagyok én, hol ott van minden ami harc volt és fájdalom, hiszen senki sem hitt benne, senki sem értette súlyát a fájdalmamnak és csak hagytam, hogy minden a szélben szálljon tovább, mert nem lehetett mit tenni pont ott és pont akkor. Ma már mosolyra húzom a számat, mikor arra gondolok, hogy milyen nehéz volt akkor hinnem Somában vagy csak pusztán magamban, bennünk, hogy képesek leszünk végig csinálni és képesek leszünk felállni s egyszer oly magasra szállni közös erővel, melyre majd később büszkén fogok visszaemlékezni. De mindehhez változtatni kellett, mennem kellett tovább és mindeközben átlépni a mindennapi fájdalmakon, nehézségeken.

 Ahogyan mentünk bele a forró nyárba, adódott számomra egy esély egy lehetőség, hogy még akkor abban az évben le tudjam tenni a REV-et, de ez sok áldozattal és végtelen sok idővel, türelemmel járt. Történt ugyanis, hogy elkerültem Ceglédre a CLKSE Füle Tanyához, ahol el tudtam kezdeni edzésekre járni egy lóval, kinek azóta is hálás vagyok és sokat is köszönhetek, kinek becses neve Kongó. Eleinte nagyon furcsa volt az új közeg, az emberek és az sok sok változás ami akkor ért engem. Sokat kellett utaznom, nagyon sokat! Jobban mondva..Maga a lovarda messze van onnan ahol én lakom és a dolgot még az is megnehezítette, hogy Soma pedig Törökszentmiklóson tartózkodott akkor, azokban az időkben. Így szinte kétlaki életet éltem Törökszentmiklós és Cegléd között. Bevallom az elején nagyon idegennek tűnt Kongó, hiszen teljesen máshoz voltam szokva. Kongó egy viszonylag könnyed lovaglású ló, aki azon kívül, hogy olykor-olykor bizalmatlanságát mutatta ki, adott helyzetekben úgy igazán rosszat nem lehet rá mondani. Mondhatnám csúnyábban úgyis, hogy a célnak tökéletesen megfelelt, az pedig nem volt más, mint az a fránya rajtengedély vizsga.  Az első időszakban, edző kézről edző kézre kerültem, mivel akkor már nem voltam teljesen kezdő, így gyorsabban tudtam haladni és lépést tartani az elvárásokkal. Sokszor inkább csak ülést és szárkezelést javítottunk, hogy jobban megérezzem, ráérezzek a dolgok nyitjára. Petra, aki mindig is maximalistán állt a dolgokhoz, dolgaimhoz, mindig azt mondogatta, hogy csakis a jó ülésből fakad a megfelelő állapot, ami már lovagolható. Valahol akkor soknak tűnt az edzés módszere, hiszen mindig annyit beszélt, hogy be nem állt a szája! De! Tudom, hogy örökké hálával tartozom neki, hisz akkor ma már nem tartanák ott ahol, csak önmagamat keresném és csak keresnem a miérteket. Szóval! Visszakanyarodva az eredeti témához, az  idomításra fordítottuk a legtöbb hangsúlyt, hiszen mindennek az a legfontosabb része, de nem csak a ló szempontjából, mindezekbe bele tartozik a lovas is. Ahogyan telt és múlt az idő, már egyre jobban kezdtem megérteni, hogy mit és hogyan kell csináljak, hasznosítsak a lovon. Akkor még nem gondoltam volna, hogy mindez kiforrni igazán majd Soma nyergében fog. Gyorsan repültek el a nyári hetek-hónapok, mivel minden napom edzéssel és Soma rehabilitációjával telt el. Persze, még az elején nem jártam át annyiszor Ceglédre, de később azon kaptam magam, hogy szinte már második családomként tekintettem rájuk. Ami érdekessége mindennek, hogy még bőven Somáék előtt annak idején, vagy 4 éve már letettem a névjegyem Cegléden, de akkor még egyáltalán nem ez a felállás volt ott és teljesen más emberek adták ki az ottani közösséget. Érdekes az élet nem? Még csak most jöttem rá, de soha semmi sem történik véletlenül. Miért is? Tudni illik  vagy sem, de az már biztos, hogy  4 évvel ezelőtt eljártam oda, akkor még nagyon zöldfülű voltam és kerestem a lehetőségeket, hogy hol tudnák lovagolni, akkor még nem voltam bolondja a lovaknak, csak szimplán hobbiból akartam csinálni és így kerültem oda Szabó Levente kezei alá, aki foglalkozott velem futószáron, majd a későbbiekben pedig szabadon is kicsikét. Vicces helyzet nem-de? Egyáltalán nem gondoltam volna, hogy egyszer annyi mindent köszönhetek majd nekik és magának a helynek is. Ahogyan az élet minden területén, úgy Kongó hátán is megéltem megannyi csalódást és megannyi bukást, de erről szól az élet valahol. Felállunk, hogy újra erőre kapjunk, majd elbukunk, hogy még erősebben újra neki vágjunk. Amikor épp nem lovon ültem, akkor ismerkedtem a többikkel, végül mára már, ha szabad ilyen szavakkal dobálózni, a barátaimnak mondhatom őket, akik végigkísérték az utam ezen szakaszát s teszik a mai napig is. Egy olyan család része lehettem, lehetek, ahol otthonra találtam akkor és most is. Velük kapcsolatban úgy érzek, hogy mindenki legbelül igazi gyermek és a szívükben ott van a jóság. Persze vannak mindent tudók, vannak érdeklődően figyelők, vannak akik csak szeretnek kint lenni és segíteni a tanyasi életben, vannak kik mindenkiről tudnak egyaránt jót és rosszat, de így áll össze a kép, ettől lesz olyan tiszta és hamisítatlanul őszinte, ami mindig is kedves lesz és marad a szívemnek. Sokszor még ma is eszembe jut az, hogy mi lett volna velem, ha nem mertem volna lépni és miről maradtam volna le. Belegondolok a fájdalomba, amit akkor éreztem mikor Soma kidőlt a sorból és felcsendül bennem az a félelem is, amit ott és akkor éreztem reszkető szívvel. Ha mást nem is, de egyet megtanultam, hogy akkor is merni kell lépni, mikor semmi sem marad. Akkor is menni kell, mikor senki sem hisz benne még te sem. Az élet kifürkészhetetlen s lényegét megérteni nehezen lehet, ezért sem szabad arra pazarolnunk az időnket, hogy mindent megértsünk. Mindennek oka van és nem a véletlen műve. Én saját magamnak vagyok a legjobb példája, hisz én is megmertem lépni azt amit. Beletörődtem a helyzetbe, elfogadtam és elindultam egy úton, ami oda vitt vissza, ahonnan minden kezdődött. Bár ezt akkor még nem tudtam, csak mentem és küzdöttem magamért, az álmaimért és Somáért. Nem csináltam belőle műsort, nem akartam, hogy mások azért sajnáljanak, ami nem az ő életük nehézsége és nem akartam kitűnni semmilyen közegből sem. Nem kértem segítséget sem.  Nem akartam mást csak azt, hogy minden rendbe jöjjön azt pedig nem úgy elérni, hogy közben nem teszek semmit. Ezért is döntöttem úgy, hogy más ló hátán teszem le a Rajtvizsgát, felborítva ezzel minden addig megtervezett lépést.

Na de! Megint eltértem, ahogyan azt szoktam. A sok kínkeserves kengyel nélküli ülésjavító és idomító edzések után, elkezdtük tervezgetni azt, hogy mégis mikor lesz a nagy nap, de még nem jutottunk dűlőre.  Időközben egyre több ugró edzésem lett és elkezdtünk átjárogatni Kecskemétre is az Airvent Lovas Club-hoz. Ez számomra nagyon nagy dolog volt, hiszen életemben akkor, aligha lehettem ott pár alkalommal és akkor sem ló háton. Szóval egyszerre volt új élmény is rettentő furcsa. Kongó ott is nagyon jól teljesített és egyre több bizalmat adott, így elkezdtek be-bedobálni a mély vízbe. Ez számomra akkor a 70-75, 80-85 centimétert jelentette. Emlékszem mennyire izgultam már akkor, mikor megvettem életem első licenszét és mennyire örültem, mikor Kongónak is kiváltottam. Akkor úgy éreztem magam, mint egy kis gyerek aki megkapta azt a játékot amiért annyira sírt, időtlen idők óta.  Tisztán emlékszem életem első versenyére, ami ugyan nem volt hivatalos, de verseny volt. Ahogyan arra is, hogy mennyire féltem és egyszerre izgultam is. A versenyt megelőző napon alig tudtam aludni, már mindent előre elkészítettem, hogy reggel, mikor indultunk már ne keljen vele fáradozni. Leápoltam a  nyergem, csizmám és minden más kihagyhatatlan cuccomat is. Egész éjszaka csak azon pörögtem, hogy vajon hogy fog sikerülni. Nagyon bizonyítani akartam magamnak és edzőimnek, Petráéknak  is úgyszintén. Végül elérkezett a verseny napja. Mindenkitől hamarabb értem ki a helyszínre, Ócsára. Felöltöttem magamra a verseny ruhámat, ami egyszerre volt jó érzés és egyben idegen is, hisz még sose volt rajtam, csak néhány próba erejéig otthon a tükör előtt, majd vissza hajtogattam a helyére. Aznap barátom Anna, alig bírt csitítani. Folyamatosan dumáltam és izgultam s mindezt fel és alá járkálással vegyítettem. Később befutott a kis csapat is s velük együtt Kongó. Gyorsan felnyergeltük és aztán siettünk is melegíteni. Az agyam alig bírta feldolgozni az információkat és pikk-pakk azon kaptam magamat, hogy életem első pályáját lovagolom. Majd mikor elcsendesült minden és véget ért a nap, akkor döbbentem rá, hogy mégis mi történt, hogy mi az amit elértem. Ahogyan most sem, úgy akkor sem érdekelt maga az eredmény csak az élmény és az érzés, amit úgy hívnak büszkeség.

Egyre magabiztosabb voltam, egyre jobban hittem magamban és éreztem, hogy most vagy soha, de próbáljuk meg a REV-et. Miután megkérdeztem edzőimet s kikértem a véleményüket, kitűztünk egy időpontot, ami szeptember 14-re esett. A nyárból még egy bő hónap hátra volt. Az edzőimmel ráfeküdtünk az edzésekre megint, de ezúttal sokkal keményebben. Akkor a hétből hat napot lóháton töltöttem és csak edzettem és edzettem. Nem törődtem semmi mással sem. Csak azzal, hogy edzhessek. Egyre jobban közeledett a REV napja, már a jelentkezésem is le volt adva, vissza út tehát nem nagyon volt. Évekig vártam arra az egy napra, hogy végre ott lehessek. Nem tántorított el semmi sem az edzésektől. Volt, hogy már alig-alig éltem, de akkor is mentem és csináltam. Nagyon megakartam felelni magamnak. Talán kicsit túl is feszítettem a húrt, ami először kisebb rosszul létetekkel jelentkezett nálam, de nem nagyon mozgatott meg az sem. Ha tűzött a Nap vagy éppen szakadt az eső, akkor is csináltuk. Legtöbbször a lovardai alakzatokat vettük át és a ló elengedetettségéért felelő gyakorlatokat. Gondolok itt combra való engedésre körben vagy egyenes vonalon és ehhez hasonlók. Kongó adottságai miatt ezeket nagyon jól csinálta, így ettől nem is féltem, hogy nem sikerül. Egy kis apró dolgot viszont nem árultam el Kongóról. Ha a kedve tartotta, akkor örömmel okozott nekem fejfájást az ugrások előtt, ami egy STOP-ot az az megálljt jelentett. Ezt csinálta akkor is, ha minden klappolt és akkor is mikor csak egy apró hibám volt. Ezt a REV napjáig sem tudtuk belőle kinevelni, ami bizonytalanságra adott okot, de mint azt mondtam vissza út nem volt. Az idő akkor nagyon gyorsan elrepült, talán túl hamar is. Beköszöntött ránk a szeptember és vele együtt a rajtvizsga napja is. Életemben nem izgultam és féltem annyira, mint akkor. Szokásomhoz híven, már előző nap mindent rendbe raktam és elkészítettem, majd másnap útra keltünk Ócsára, ahova az első versenyem is köt. Nagyon jó időnk volt, száz ágra sütött a Nap. Viszonylag sokat kellett várni arra, hogy útba igazítsanak minket, hogy mégis mire kell számítsunk. Bevallom őszintén az elmélet részétől egyáltalán nem tartottam, mivel nem volt nehéz. Ami furcsa volt, hogy egészen sokáig faggadtak és már olyan kérdésere is válaszolnom kellett, ami könyvben benne se volt. De a lényeg, hogy sikerült és megfeleltnek lettem nyilvánítva kő kemény félóra kínzás után. Ami másoknak volt körübelül öt perc. Mindezek után egy óra szünet következett a nyergelést is beleszámítva. Én, vagyis mi nem nagyon tartottunk szünetet. Időben elkészültünk a lovak rendbe rakásával aztán mentünk is a pályákhoz, ahol a gyakorlati vizsgák zajlottak le, melyek a díjlovaglással kezdődtek meg. Ott már kicsit tartottam, hogy ugyan miféle feladatot kérnek majd tőlem, hogy hajtsam végre. Kongó elég nyugtalan volt, ami csak nehezítette a dolgomat és elkezdtem szabályosan rettegni az egész díjlovaglás alatt. Egyszer elég szemét módon ki is fordult alólam. Akkor nagyon megijedtem, mivel azt hittem, hogy ott helyben meghúznak, de nem így esett. Nagy örömömre sikerült és már csak a díjugratás része volt hátra. Nagy kő esett le a szívemről, mivel azt nem éreztem annyira bizonytalannak, mint a díjlovaglást. Minden úgy zajlott, ahogyan egy versenyen. Bejártuk a pályát, megbeszéltül amit meg kellett aztán pedig zsupsz vissza a ló hátára.  A melegítő pályán kicsit veszekedni kellett Kongóval, de nagyobb baj nem volt vele. Egyre csak közeledett az én sorszámom és én pedig egyre jobban csak koncentráltam. Majd végül eljött a nagy pillanat, sorra kerültem. Emlékszem, hogy mennyire kizártam a világot. Nem hallottam a külvilág zaját és nem érdekelt más csak az akadályok, amik sorra követték egymást egy könnyű vonalvezetésen. Beugrasztottam vágtába a lovat és akkor elcsendesült minden. Lepörgött a fejemben, hogy mégis mennyit szenvedtem azért, hogy ott lehessek. Mennyit áldoztam és mennyit hajtottam, dolgoztam alázattal, kitartóan. Neki veselkedtünk hát az első akadálynak, már ott éreztem Kongón, hogy nem lesz baj csak tartsam fent a ritmust és csak menjen előre. Jött a második, harmadik, negyedik. A vonalban is szépen ment, nem volt vele baj. Kissé feszültnek éreztem, de kezelhető volt és átengedő. Elég jó stílusban is ment ami azt illeti. Követték egymást az ugrások. De aztán jött a fekete leves. Kongó a hetedik ugrás után úgy döntött, hogy elkezd kifelé sodródni a vállán, ami azt eredményezte, hogy egy nagyon rossz szögből, szinte helyből kellett elugrania az utolsó akadály előtt, amit egy megtorpanás követett. Bennem megállat az ütő és csak arra tudtam gondolni, hogy akkor is átviszem azon az ugráson, ha dőlt és borít, majd valahogyan megtáltosodott és probléma mentesen ugrotta meg az utolsó ördögi akadályt. Igaz helyből, de átment és egy hibátlan, jó stílusban teljesített pályát tudhattunk magunkénak, ha az utolsó ugrást nem nézzük. Ugyanezt a bírák is megerősítették, de 7.3-as stílusponttal zártuk a napot. Aztán jött az a pillanat s vele együtt a mondat, amit még élek nem felejtek el. "A Rajtengedély vizsgát sikeresen teljesítette!".  Akkor nem fogtam fel mi történt, csak leballagtunk a pályáról és közben magamtól kérdezgettem, hogy ez most sikerült? Hihetetlen volt az a pillanat. Mai napig magával ragad a varázsa, hisz megannyi munka és kitartás fizetődött ki egyetlen perc alatt alatt, melyben nagyon kevesen hittek, mégis megcsináltam, megcsináltuk. Ahogyan leértem a pályáról, leszálltam a lóról és magamhoz öleltem, hisz ha ő nincs én ma nem vagyok sehol sem, együtt értük el azt a sikert, mely mindig a miénk lesz. Aztán magamhoz öleltem az edzőimet, Annát és alig hittem el, hogy mi történik velem. Miután az utolsó lovas is lement, összegyűlt a tömeg egy utolsó megbeszélésre és hogy kiosszák a minket megillető oklevelek. Én csak ültem ott, néztem magam elé, mintha nem is lennék ott abban a térben és időben. Megvallom nem is voltam csak a testem volt ott, de az agyam máshol járt. Eszembe jutott Soma és az, ahogyan végigcsináltam azt az egészet. Egy kicsit könnybe is lábadt talán a szemem, nem tudom ennyire már nem akarok drámai lenni. Mindenki képzelje el, ahogyan tudja. Szóval csak ott ültem átadták az oklevelem, majd lezártnak nyilvánították a napot. Szétszéledt a tömeg és mindenki elindult haza, mi is felpakoltuk a lovakat, majd útra keltünk mi is. Aznap még kimentem Somához is, hogy megmutassam neki, hogy lássa nem adtam fel és küzdöttem, hogy egyszer majd vele élhessem át ugyanezt csak más köntösben. Ő csak rám nézett és nyugodtság áradt szemeiből. Tudtam, valahol éreztem, hogy büszke rám, még akkor is ha ez kicsit morbidnak hangzik. Ott és akkor megvalósult egy álom ami nem nagy ugyan, de ha jobban megnézzük az előéletét, akkor talán kicsit egyedivé válik, varázslatossá és magával ragad egy kicsit a története.

Az út pedig tanulságossá, hiszen akik mernek álmodni, azoknak mernie kell lépni is akkor amikor minden csak egyre nehezebb. Akkor is,  amikor minden vágyunk messze kerül tőlünk s hiába is kapálóznánk értük, nem érjük el őket. Akkor is amikor mások nem hisznek. De legfőképpen akkor, mikor azt érezzük, itt az idő tenni is valamit és nem csak egy helyben gubbasztani. Ahogyan azt a fentebbi sorokban is írtam úgy most még egyszer le írom. Az élet kifürkészhetetlen, ne akarjuk azzal elpazarolni az időt, hogy megértsük. Merjünk élni és igenis merjünk elbukni ezerszer, hogy aztán újból erősebben álljunk fel s neki vágjunk a lehetetlennek ezerszer és egyszer.

Örök hálával tartozom mindazoknak kik végigkísérték és segítették utamat! Ha ők nem lennének, akkor most én sem írhattam volna mindezt le! Ha ők nem hittek volna bennem, akkor én is elvesztem volna a saját magam által kreált útvesztőmben. Kísérje őket most és mindig hálám és köszönetem. Életem meghatározó részei lesznek a pillanatok, miket velük élhettem át. Több lettem mindentől és sokkal kitartóbb, mint valaha voltam. Átformált és egy igazi harcossá tett ez az út. A szívemben számukra mindig is lesz hely, bárhova is sodorjon majd engem az élet..

..Köszönöm..