A Jelenkor Felé

Tekerjük vissza az időt egészen 2018 nyaráig, egészen a rajtengedély vizsga utánig, mivel ott fejeződött be kis történetünk. Ahogyan azt akkor is írtam úgy most is azt mondom. Akkor mikor minden kemény munka és minden kínokkal töltött óra kifizetődött az számomra nem volt több, mint egy pillanat. Egy pillanat ami felül írt mindent azóta. nem telt el sok idő és az edzőim egyből bedobtak minket Kongóval a mélyvízbe. Akkoriban Soma még csak a rehabilitációi elején tartott. Ha jól emlékszem az idő tájt kezdtünk el vele foglalkozni földről, ami számunkra csak annyit tett, hogy heti szinten öt napot kellett lépnie kő kemény öt percet, majd a hetek múlásával egyre többet és többet, amíg el nem értük a félórát és utána kezdődhetett minden elöről nyeregből. Na tessék, megint elkanyarodtam a témától, valljuk be nem is én lennék. Tehát! A rajtvizsga után nem nagyon tartottunk szünetet a rá következő második hétre már versenyünk volt, így hát a munka folyt tovább Kongóval az edzőim olykor nagyon nagyon kemény és szigorú kezezi alatt. Mondanom sem kell, hogy mindez már akkor nem igazán zavart, hisz bele szoktam és tudtam, minden kemény munka meghozza majd gyümölcsét. Az első és hamisítatlan versenyünk Ócsán volt, ott ahol a REV is szintén, így mondhatni hazai pálya volt számunkra. Ahogyan az szokás ilyenkor stílus versenyszámban indultunk, ahol nem az a lényeg, hogy minnél gyorsabban lovagoljunk egy hibátlan pályát hanem az, hogy tegyük mindezt szépen egy jól kivitelezett pálya lovaglásával. A bírák mindent is néznek, de legfőképpen a lovas és annak lovaglását fürkészik kritikus szemekkel, de azért az sem hátrány, ha a ló nem csak szimplán ragyog a gyönyörtől, hanem konkrétan az ilyen alkalmakkor a világ legszebb lova kell legyen és ha az isten is úgy akarja és még a lovunknak is jó kedve van aznap, akkor mindezt pontozzák és minél jobb az adott elért pontszám, stíluspont úgy léphetünk egyre feljebb a dobogó felé. Kacifántos igaz-e? Tudom, tudom sokaknak megfordul az a fejébe ez mire jó, mi értelme, de az igazság az az, hogy igen sokat tud számítani és persze elengedhetetlen ahhoz, hogy feljebb tudjon lépni egy lovas a számok magasságát illetően. Meg na.. Ne engedjünk oly lovasokat nagyobb és nagyobb számban menni akik, alig ülnek a nyeregben. a másik része pedig az az, hogy mindez egy igazi kihívás is lehet, hisz sok mindenben kell ott lennünk fejben és ez nagyon nagyon nehéz, még ha egyszerűnek is tűnik. Nem. Nem az! Ahogyan azt kell szinte mindennap lovagoltam max egy napot pihentem én, Kongó az pihent persze, de ha nem ő, akkor egy másik lovon készültem. Időm nagy százalékát Kongó tette ki, de neki is kell pihennie. Emlékszem az első héten volt inkább több ugró edzésem vagy rudazós, gimnasztikai edzés, mert a második héten inkább csak síkon dolgoztunk kengyellel vagy éppen kengyel nélkül. Jelezném az utóbbiból több volt és azóta sem érzem rendesen a derekam és a gerincem, na meg az egész hátam a lábaimmal együtt. Persze, csak viccelek! De ami igaz az igaz sokat dolgoztunk és mindeközben én két helyen is léteztem, hiszen akkor még Soma Törökszentmiklóson tartózkodott a Zenit Se lovardájában.

Mondanom sem kell, hogy mindez nagyon sok erőt vett ki belőlem és alig alig léteztem és időm szinte semmi sem volt, bár ez mai is így van. Egyszerre két vagy három helyen megfelelni nagyon nehéz és eléggé kimerítő, de nem bánom, hisz az idők alatt nagyon sokat tanultam a saját határaimról és arról milyen fontos is tud lenni egy ló az ember életében. Nem volt napja annak, hogy ne mentem volna ki Somához. Bármilyen hulla is voltam, bármilyen fáradt az edzésektől, nem érdekelt, a napot mindig nála zártam és tőle köszöntem el legutóljára. Ő ezen idők alatt gyógyult és sokat pihent. Másképpen fogalmazva elvolt, mint a befőtt. Mikor Kongóval átfordultunk az utolsó napokba elfogott egy olyan érzés amit nem tudtam hova tenni, mert egészen addig nem igazán jött elő. Bizonytalan lettem és nagyon féltem mi lesz, mire számíthatok majd. Vajon teljesen beégek majd ott mindenki előtt vagy se? Egyszerre fogott el a bizonytalanság a félelem és a hiány érzete, mert tudtam, hogy mindez Soma hátán lenne az igazi. A verseny előtt egy nappal már csak egyeztetni mentem ki Ceglédre, meg azért is, hogy lelket öntsek magamba és hű társamba Kongóba, ami úgy nézett ki, hogy beültem mellé a bokszba és csak ott voltam. Játszottam vele és széjjel simogattam. Úgy ahogyan azt kell! Eljöttek az utolsó órák, rám szakadt az este és még sehol sem tartottam a cuccok le ápolásával. Szokásommá vált az, hogy ilyenkor mikor verseny van, mint egy megszállott csak sikálok és tisztogatok. De ezt tessék csak komolyan venni. Képes voltam órákat csak azzal tölteni, hogy egy helyben gubbasztva próbáltam gyári állapotba visszaállítani az addigra már eléggé szét használt cuccaimat. Ez kisebb nagyobb sikerrel sikerült is. Mindebben csak egy bökkenő volt, hogy a hajnal közepén értem a végére és amit alvással tudtam tölteni idő az valljuk be, hogy elég kevésnek bizonyult, ugyanis már négykor úton kellett lennem Ceglédre, hogy Kongót is puccba tudjam tenni. Minden a tervek szerint alakult, csak én voltam élő halott, mire Ócsára értünk. Tulajdonképpen minden hová csak az ágyat tudtam oda haluzni semmi mást. Mire kezdődött a versenyszám addigra valamennyire sikerült felkelnem, de úgy voltam vele, hogy már nem számít semmi csak az, hogy jól sikerüljön a pálya és minden úgy menjen ahogyan annak lennie kell. Felültem hát Kongóra és elkezdtünk bemelegíteni. Nem tudom, hogy akkor éppen  mi lelte Kongót, de olyan simán ment vele minden, hogy el sem hittem. Az elején kicsit feszengett, de nagyon gyorsan kapcsolt, hogy most azt nem kéne és a bemelegítés egész ideje alatt, konkrét öröm lovagoltam, mivel nagyon elengedetten ment és nagyon átengedő volt. Elkezdtünk ugrani és ott sem volt bizonytalan. Nagyon jól használta magát az ugrások felett és egy percig sem gondolkodott. Még az edzőim is azt mondták, hogy ez most nagyon extra és ők se gondolták volna, hogy ilyen simán fog menni majd. Egyre csak közeledett a mi időnk és én is egyre jobban elkezdtem izgulni. Sajnos itt elkövettem azt a hibát, hogy mindezt túltoltam magamban és Kongó is átvette. Mikor ránk került a sor, alig akart bemenni a pályára. Sajnos be kellett úgy mond lökdösni, de utána valamilyen csoda folytán, mintha teljesen átkapcsolt volna megnyugodott.

Hmmm..Így mai fejjel visszagondolva is édes az emléke, hiszen oly sok munka van ilyenkor belefoglalva néhány mozdulatba, néhány rövidke pillanatba és még ha nem is sok mindez, nekem a mindent jelentette és jelenti, mert amíg mások csak a sikereket látják, a belefektetett munkát már nem. Ők azt nem látják amit te és nem is élik mindazt át amit te. Ők csak hoznak egy ítéletet vagy éppen csak megbólintják a fejüket. Ezért sem szabad annyira mások véleményére adni. Az igazi siker nem mások reakciójában rejlik, hanem benned, bennünk avagy önmagunkban. Azt is szokták mondani, hogy nem a cél, hanem az út a lényeg. Így jobban bele gondolva ez nagyon igaz tud lenni. A cél maga csak az útnak az eredménye. Az út az ami megtanít minket és ébreszt fel bennünk oly dolgokat miket még mi sem gondoltunk volna magunkról. Egy kicsit visszakanyarodva az előzőkhöz. Mikor lejöttem Kongóval a pályáról azt éreztem magamban, hogy valahol célba is értem és büszkén mondhatom azt magamnak, hogy szép volt. Azt akkor még nem sejtettem, hogy a rákövetkező hétvégén már dobogós leszek és megszerzem életem első szalagját és kupáját, ahogyan azt sem, hogy életem harmadik versenyén és szintén sikerül eredményt elérnem. Akkor még csak örültem annak ami van és nem érdekelt sem a következő verseny sem egy másik csak az adott pillanat és semmi más. Nem szeretem önmagamat fényezni és nem is akarom, hogy annak tűnjön ez, de valljuk be sokat kellett áldozni és tenni, hogy mindez elérhető közelségbe kerüljön számomra. Nem vagyok különb senkitől sem és pontosan tudom van akinek még ennyi sem jutott, de valahol mélyen magamban úgy érzem megérdemelt volt akkor és ott az a pillanat. Szóval igen sokszor volt minden fent és lent, de soha semmi sem állandó, az élet egy folytonos körforgás és soha sem tudhatjuk azt milyen kihívásokat állít elénk. Ha éppen megteszi meghátrálnunk soha sem szabad. Menni kell és tenni kell, mert ha csak egy helyben állnánk akkor csak azt vennénk észre, hogy halmozódik körülöttünk minden ami rossz és a végére már ki se látnánk belőle. Körforgás. Miért? Minden rosszban van valami jó és minden jóban van valami rossz is, a lényeg mindig meg kell látnunk helyzettől függően mi micsoda. Számomra a lovak és lovakkal való létezés és mint életforma fontos a fent elhangzottak miatt és persze azért is, mert miattuk érzem, hogy élek. Legyen éppen jó vagy rossz.